A színpadi csendben felszínre bukik, ami kimondhatatlan
- Mi volt az első gondolata, amikor felmerült, hogy színpadra állítja Németh László Iszony című művét?
- Az, hogy ismét egy lehetetlennek tűnő vállalkozásba kezdtem. Hiszen, ezen rendkívül sűrű szövetű regény iránti rajongásomon túl, a színpad egy egészen másfajta megközelítést, a mélylélektani ábrázolást leegyszerűsítő, szemléltető eljárást követel, mely félő, hogy fellazítja, feloldja a mű rétegezettségében is erős gondolati egységét.
- Miért tartja ezt a történetet ma aktuálisnak?
- Nem tudom, hogy az „aktuális” kifejezés találó-e, én inkább gondolatébresztőnek tartom ezt a művet, melynek témája ma is hangsúlyosan jelen van választásainkban, elköteleződéseinkben, családtörténetünkben.
- Ön szerint mi az Iszony központi kérdése: a szerelem hiánya, a szabadság keresése vagy valami egészen más?
- Leginkább az önrendelkezés válsága, ha Nelli felől vizsgálom a történetet, és a rossz választás kérdése, ha Sanyi szemszögéből nézem. A konfliktus a két teljesen eltérő életszemlélet, habitus, és morál összeegyeztethetetlenségéből fakad, és az ebből kialakuló csapdahelyzet egyértelműen a korlátozások és frusztrációk egész sorát határozza meg, mindkét ember esetében. Nelli magányra vágyik, Sanyi társat keres, a nőt megalázó módon kényszeríti a szokásjog, és az elszegényedett családi szükséghelyzet, Sanyit a bizonyítási kényszer, és a hivalkodóan birtokló szíve. A házasság ennyire eltérő motivációi aligha alkalmasak a harmonikus családi együttlétre.
- Az Iszony alapvetően belső történésekre épülő regény. Hogyan lehet ezt a belső világot színházi nyelvre fordítani?
- Még most is, a próbafolyamat végére érve kérdés számomra, hogy lehet-e? Kiragadni belőle a történetvázat, és a színpadi költészet eszközeivel új formában megjeleníteni a tudat hektikus játékát lehet, de egy dolog biztosnak tűnik, a néző érzelmi hozzájárulása, kreatív fantáziája nélkül, a színpadi kivonat vázlatos marad. Van itt még valami, ami képes a belső történéseket előhívni, éspedig: a színpadi csend. A színpad, akár egy audiovizuális „hangos” tér, folyamatosan mozgatja a néző figyelmét, így az állandó figyelemterelésben egy-egy megállított pillanatnak olyan sűrítési ereje van, hogy ott feltorlódik az elhallgatott tartalom, és ha ügyesen csináljuk, a belső történések, kimondhatatlanul is, a felszínre buknak.

- Melyek voltak a legnagyobb dramaturgiai kihívások az adaptáció során?
- Megtalálni az egyensúlyt a dráma és epika között. Úgy szerkeszteni a párbeszédeket, és időzíteni a drámai fordulatokat, hogy a néhány évre kiterjedő történet idővonala követhető legyen, ugyanakkor mindvégig egy feszes keretben maradjon, és mindezek mellett fontos volt a tudatregény retrospektív, reflexív jellegének tettenérhetősége is.
- Volt olyan rész vagy motívum, amelyhez különösen ragaszkodott, és olyan is, amelyről nehéz szívvel mondott le?
- Nem voltak ilyenek, először a történet vázát építettük fel, teljes egyetértésben Gyürky Kata dramaturggal, gyakorlati okokból minimálisra korlátoztuk a szereplők számát, és ha voltak kiemelt motívumok, azok a rendezői olvasatnak megfelelően, a színpadi átíratunk sajátosságait hangsúlyozták, például, az apakép szerepe Nelli döntéseiben, előadásunkban ő holtában is meghatározó: gyámolít, biztat, kötelez.
- Kárász Nelli a magyar irodalom egyik legösszetettebb nőalakja. Ön hogyan közelített ehhez a karakterhez?
- Megpróbáltam körüljárni ezt a rejtélyes karaktert, félretéve az időközben róla megfogalmazott és elkoptatott jellemzéseket, miszerint frigid, vagy mizantróp lenne, és inkább a szabadságát kereső, érzékeny, de környezete által korlátozott ember, nő, hajadon problémáira figyelni. Különösen szépnek tartom a pusztai magányban rejlő költői ellentmondást, hiszen így az ember magánya annál mélyebb és autentikusabb, minél szélesebb az őt a többiektől elzáró természeti határ. Nelli egy női testbe ragadt, meg nem született fiú, aki visszaállíthatná a családi név egykori becsületét, és biztosíthatná annak fennmaradását, de sajátos helyzetéből fakadóan, mégsem teheti.
- Mennyire tekinti Nellit áldozatnak, és mennyire olyan embernek, aki maga is alakítja a saját sorsát?
- Nelli önmaga és környezete áldozata. Nyakassága, makacs ellenállása csak arra jó, hogy a feszültség következtében még nagyobb erővel törjön össze, ha a környezete szorítása arra kényszeríti. Márpedig, ez történik. Talán alakíthatná a sorsát ügyesebben is, racionálisan képes felmérni ezt, de az ösztönei más irányba húzzák, a korrekció helyett a lázadás erősebb impulzusnak bizonyul.
- Mit gondol, a mai néző könnyebben megérti Nellit, mint a regény megjelenése idején?
- Azt gondolom, hogy a regény megjelenésekor Nelli ábrázolása egészen mást jelentett, mint manapság. Az akkori falu-város szemléletbeli különbözőség, a háborút követően szétesett kisbirtokosság, az élhetetlenségig elszegényedett vidéken élő emberek, és azon belül is a nők sorsa, kiszolgáltatottsága nehezen egyeztethető a mai viszonyokkal. Nem utolsó szempont az sem, hogy a szerző orvos lévén, minden bizonnyal a pszichoanalízis vitáiból is merített a karakter motivációs rendszerének megalkotásában, ahol a freudi libidinális energiák, és a jungi archetípiák egyaránt beépülnek. Ma már inkább a női emancipáció, az egyenjogúság kérdése felől közelíthetjük meg a kérdést, és azt gondolom, hogy az önrendelkezés, a szexuális konszenzus, a zaklatás és a választás lehetnek a kulcsszavak.
- Milyen vizuális vagy zenei világot álmodott az előadás köré?
- Nem szerettem volna egy népszínmű nyelvére lefordítani a regényt, így, kerülve a naturalizmust, egy szimbolikus térbe ágyaztam a cselekményt. A belső őrlődés állapotából fogalmazódott meg az a kinagyított, dinamikus felület, mely leginkább egy malom részleteit szemlélteti, finoman sugallva az elvont, mélyebb érzéseket, mint a szorongás, vágy, kiüresedés, vagy a konkrétabb, a kövek egymáshoz simulásának, a mag zuhanásának és átalakulásának érzékletes hangjait. A zenéje Ovidiu Iloc kiváló zeneszerző munkája, ezekre az érzésekre reagál, felerősítve, vagy éppen elfojtva ezt az érzelemvilágot.
- Hogyan dolgozik a színészekkel azon, hogy a kimondhatatlan érzések is színpadra kerüljenek?
- Sokat beszélgetünk arról, amit a színpadon látni szeretnénk, és még többet arról, ami a látottak mögött van. A történetmesélésen túl, aprólékosan bejárjuk a lélektani, belső, az ok-okozati összefüggések terét is, hogy minél közelebb kerüljünk a fogalmazhatósághoz. Közben, folyamatosan tanuljuk egymás „nyelvét” is, annak érdekében, hogy az általam megrajzolt térben és színpadi időben egyre könnyebben eligazodjunk. A többi már az egyéni képességek és a tehetség próbája, ami a Harag György Társulatból nem hiányzik.
- Inkább korhű előadást szeretett volna létrehozni, vagy tudatosan a jelen felől olvassa a történetet?
- Nem törekedtem korhűségre, de nem is egy aktualizált szcenírozásra. Majdhogynem balladai kontextusba helyeztem a történetet, melyben a „balladai homály” néha kitakar, néha meg brutális erővel felmutat, és azt gondolom, hogy a bűnnek sosem egyértelmű, hanem tragikus és titokzatos az eredője, akár Nelli akaratlan gyilkosságát, akár Sanyi végzetes szenvedélyét próbáljuk megérteni.
- Milyen a közös munka a Harag György Társulat színészeivel?
- Inspiráló. A Harag György Társulat évek óta tartó igényes és következetes művészi munkája mára már beért, és nem véletlen, hogy magas színvonalú előadások egész sorát találhatjuk repertoáron Szatmárnémetiben.
- Adnak-e a próbafolyamat során a színészek olyan felismeréseket vagy ötleteket, amelyek módosítják az eredeti elképzeléseit?
- Néha igen, ha nem is radikális módosítások ezek, a közös munka során számos dolog változhat, az alapelképzelés gazdagodhat, árnyaltabbá válhat. Azt gondolom, hogy a színpadi alkotómunkának elengedhetetlen feltétele a párbeszéd, a játék és az egymást kiegészítő helyzeti megoldások.
- Mit szeretne, milyen kérdésekkel távozzon a néző az előadás után?
- Nem szeretném a néző helyett megfogalmazni a kérdéseket, ezt maga sokkal összetettebb módon megteheti, hiszen ahány ember, annyiféle interpretáció lehetséges, a lényeg az, hogy érzelmileg, gondolatilag gazdagabban távozzon a színház teréből.

- Ön szerint az Iszony inkább együttérzésre, vitára vagy önvizsgálatra hívja a közönséget?
- Megint csak nézője válogatja. Van, aki együttérez Nellivel vagy Sanyival, vagy akár mindkettőjükkel, meggyőződésem, hogy olyan is van, akit kevésbé érint meg az a történet, és biztos vagyok benne, hogy olyan néző is lesz, aki a saját vívódásaival találja magát szembe. Párkapcsolataink mozgatórúgói komplex agyi gépezetet működtetnek, melyben az érzelmi motiváció mellett, az éntudat játékai alapos felfordulást okozhatnak, hogy kiben mi rejlik, az valóban, a másikkal való konfrontációból derül ki.
- Rendezőként miben változtatta meg Önt ez a munka?
- Minden egyes munka hoz valami újat, ha nem egyebet, hát plusz tapasztalatot. Az Iszonyt színpadon „olvasva”, a színészek által megtestesített karakterek elkezdik keresni a maguk földhözragadt igazát. Ez egy furcsa tapasztalat, és néha kifejezetten frusztráló a rendező számára, ha a színpadi kép nehezen idomul a fantáziaszüleményhez, de lehetőségek egész tárházát hordozza egy újabb kontextus, újabb értelmezési lehetőség felfedezéséhez. Ha alapjában véve nem is változtat meg, de a jó munka bizalmat ad, és inspirációs forrás.
- Mi a legnehezebb döntés, amelyet meg kell hoznia az előadás készítése során?
- Kettő is van: hogy miként fogok hozzá, és hogyan fejezem be.
Az interjú a szamos.ro-n jelent meg.