III. Richárd mint véres kezű vándor az úton – Pazar színházi koncert-show született Szatmáron

Nagy fába vágta a fejszéjét a szatmárnémeti Harag György Társulat: Shakespeare talán legismertebb, a gátlástalan, véres hatalomvágyról és bűnhődésről szóló királydrámáját, a III. Richárdot állították színpadra az 1970-es évek ikonikus rockmuzsikájával, a drámai cselekménybe beépített élőzenével. Albu István rendezőnek és a társulatnak – az élen Nagy Csongor Zsolttal – hatalmas vállalása, hogy olyan produkciót teremtsenek, amelyben az immár klasszikusnak számító rockzene kíséretében a kizárólag (!) színészekből álló együttes frontembere válik a véreskezű III. Richárd éneklő alteregójává.

Sejthető, hogy nagyon sok minden kell ahhoz, hogy egy színházi előadás „jól működjön”, azaz hogy hasson, felemeljen, megnevettessen, elborzasszon – magyarán valamilyen módon magával ragadja, magával vigye a néző lelkét. Hátha még olyan többletfeladatot tűz ki maga elé a rendező és a csapat, hogy egyszersmind minőségi nívón szólaltassa meg a Riders on the Storm, a People Are Strange vagy a When The Music's Over című rock-klasszisokat. Egyébként nem előzménytelen a rendező és a társulat ilyen fajta együttműködése: nemrég a Woyzeck című előadást láthatta a közönség a színészek által megszólaltatott metál zenével, szintén Nagy Csongor Zsolttal a főszerepben. Az előadásról itt írtunk. Minden jel arra mutat, hogy a sepsiszentgyörgyi születésű színművész nemcsak a szatmári társulat, hanem az egész erdélyi színjátszás egyik fontos „oszlopa”.

A szatmári előadást létrehozó csapat ez alkalommal talán még inkább kitűnőre vizsgázik: a néző egyrészt az Anglia trónjára törő zsarnok paraboláját is megkapja nagyszerű színházi nyelvezetbe öltöztetve, másrészt olyan magas szintű zenei élményben lehet része, amely szerves egységet alkot a produkció egészével. Ebben az előadásban nem is választható szét tulajdonképpen a zenei és színházi nyelv: a kettő összeszövődik, felerősítik egymást, szépen harmonizálnak.

Elismerésre méltó teljesítményt nyújt a szatmári színészzenekar

A trónra törő Richárd, aki szövetségeseit és riválisait egyaránt kezében tartja, nem retten vissza a testvérgyilkosságtól, sőt, ártatlan gyermekek – saját unokaöccsei – vérének kioltásától sem, ha azok veszélyeztetik hatalmát. A torz testű zsarnok pedig „vándor” lesz egy számára immár megkerülhetetlen és végzetes úton, a néző pedig nyomon követheti ezt a sorsszerű, könyörtelen utat.
III. Richárd Galéria

Richárd felemelkedésének, elbukásának, az őrületbe való végzetszerű eljutásának megjelenítését kiválóan alkotja meg Nagy Csongor Zsolt – akinek egyébként az utóbbi években is számos ragyogó alakítását láthatta a szatmári színház közönsége (csak két példa a közelmúltból: Nagy Romulus – amelyről itt írtunk, valamint Woyzeck). Pazar színészi játéka és hasonlóképpen impozáns énekhangja válik az előadás magas minőségének egyik legfontosabb feltételévé. A zenei anyag egyébként sok ponton tovább viszi, kibontja az adott jelenet drámaiságát, aláhúzza és hangsúlyosabbá teszi a főszereplő lelki vívódásait, a legendás amerikai rockzenekar, a The Doors egyes szövegei és zenei megoldásai pedig kiválóan alkalmasak a halálközelség atmoszférájának megteremtésére.

Nagy dicséretet érdemel a Harag György Társulat színészzenekara: Nagy Csongor Zsolt (ének, basszusgitár), Budizsa Evelyn (ének, hegedű), Erdei Máté (basszusgitár), Péter Attila Zsolt (szólógitár), Orbán Zsolt (dobok), Moldován Blanka (ének, billentyűk), Rappert-Vencz Stella (ének, billentyűk) Szabó János Szilárd (szaxofon, dobok), Bodea Gál Tibor (trombita).

Időről-időre egyre aktuálisabb az üzenet

Amint az előadás ismertetőjében szerepel, Shakespeare alkotói zsenijének örök érvényű lenyomata az idővel nemhogy kopna, hiszen időről időre egyre aktuálisabb mindaz, amit az egyetemes dráma- és színháztörténelem halhatatlan óriása a hatalom és zsarnokság működéséről, az emberi kegyetlenség és sérülékenység örök dialektikájáról, végső soron magáról az emberről tanít nekünk. Ez valóban így van, de ha a bátor és ügyes kezű rendező, a kiváló színészgárda nem hozná létre az igazi színpadi „varázslatot”, akkor mit sem sejthetne meg a néző a drámairodalom eme gyöngyszemének elsöprő erejéből.

„Elidegenítés” és színészi játék

Shakespeare darabját Vecsei H. Miklós átiratában vitte színpadra a szatmári társulat. Az előadás szövegkönyvének alapját Vecsei H. Miklós (újra)fordítása képezi, amelyet Vas István közismert, klasszicizálóbb fordításának részleteivel és saját szövegekkel egészítettek ki az alkotók, a shakespeare-i világ klasszikus, költői dimenzióját nyelvezetében és formájában is kortárs színpadi adaptációba emelve át, nem ritkán humorral fűszerezve a tragédia komor világát. Ez az átirat deklaráltan „elidegeníti” Bárd eredeti darabját. Egy három fős női kar kapja az „elidegenítők” szerepét, akiknek feladata valamiképpen áthidalni, feloldani a mai néző és az eredeti Shakespeare-darab között feszülő távolságokat.

Érezni az iróniát is, miszerint a mai nézőnek egy reneszánsz darab már „túl nehezen emészthető”, ezért oldani kell idézőjeles kiszólásokkal és belefűzött szövegekkel.

A kar tagjai – a nagyszerű színészi játékot felmutató Keresztes Ágnes, Bogár Barbara és Bándi Johanna – mintegy magukat is kigúnyolják abban a „magyarázó” folyamatban, amelynek célja és egyben eszköze az irónia. Egyébként az előadásnak kivétel mindenik szereplője a helyzet magaslatán áll. Kiemelendőek a női alakítások is, ilyen az Erzsébetet játszó Rappert-Vencz Stella, Anna szerepében a már megszokott módon ragyogóan teljesítő fiatal színésznő, Budizsa Evelyn, de a Margitot erőteljesen játszó Moldován Blanka vagy az Erzsébet lányát alakító Sosovicza Anna is kiváló. Egységesen magas színvonalú a társulat tagjainak színészi játéka, és természetesen ez elmondható a férfi színészekről is: Diószegi Attila, Nagy Orbán, Gaál Gyula, Frumen Gergő, Erdei Máté, Poszet Nándor, Szabó János Szilárd, Péter Attila Zsolt, Varga Sándor, Bodea Gál Tibor, Orbán Zsolt.

Porcelán vécécsésze mint királyi trón

Az összképhez nagy mértékben hozzájárul a Márton Erika tervezte díszlet- és jelmezvilág. Egy három „emeletből” álló, piros állványzaton játszódnak a történések: vannak jelenetek, amik a harmadik szint magasságában, mások a második szinten, és bizonyos történések a „földszinten”. Bravúros megoldás, és esztétikai szempontból is magával ragadó a látvány. Ez a különleges díszlet és helyszín lehetőséget teremt arra, hogy megteremtődjön a „fenti” és „lenti” erőteljes dinamikája.

A látvány így nem korlátozódik „klasszikus”, „frontális” térbeliségre, hanem mintegy „vertikálisan”, a magasba emelkedően segíti kibontakozni az összetett történéseket. Több díszletelem is kimondottan telitalálat: ilyen a korlátlanságra törő, gátlástalan hatalomvágy fölött „mond ítéletet” az állványzat középső szintjén és annak is a közepén elhelyezett porcelán vécécsésze, amely a trónt jelképezi. Ez a vécé-trón lesz egyébként az az üreg, ahová a meggyilkolt Hastings (Frumen Gergő) levágott feje gurul.

Figyelemre méltó az a jelenet is, amikor a néppel választatja meg magát királynak III. Richárd – kicsit mintha paródiája lenne az összes demokratikus választásnak (és itt eszünkbe juthat akár a múlt év végi, botrányos, kudarcba fulladt romániai elnökválasztás). A Shakespeare-darab központi témája ugyanis az emberi életeken is simán átgázoló véres, zsarnoki hatalomvágy, amely ebben a megközelítésben annyira groteszkké válik, hogy akár nevethetünk is rajta. Közben meg nem csorbul a shakespeare-i összetett gondolatvilág, az irónia pedig olyan fénybe helyezi a történéseket, hogy bár abszurdnak tűnik fel sok minden, egyszersmind meg is rendít. A díszletelemek közül kiemelendőek az egyszerű vonalú, ugyanakkor letisztult „fénymotívumok”, amelyek a magasban, ugyanakkor a háttérben jelennek meg: a Richárd áldozatait jelképező keresztek, majd a fellegek, a hatalmas korona vagy a várkastély.

„This is the End” – párbaj a láthatatlanul kísértő démonokkal

A riválisainak gyermekeit kiirtó Richárd fölött felhők jelennek meg, a királydráma pedig elmozdul a hatalomért vívott általános harc rendszereken és és korszakokon átívelő parabolája irányába. Ezt a harcot az előadás szatirikus fényben tünteti fel, úgyhogy a néző akár nevethet is azon, hogy a hatalom természete mennyire visszás és és abszurd tud lenni. A rendező – és a főszereplőt játszó Nagy Csongor Zsolt – visszafogottan, sallangmentesen, a túlzásoktól óvakodva fejezi be az előadást: Richárd a csak általa látható démonjaival, áldozatai szellemével folytat párbajt, amelyben szükségszerűen alul marad. Az általa megöltek szelleme, emlékezete okozza végzetét, amelynek hatásos megjelenítése és „megkoronázása” a This Is The End című The Doors-klasszikus, Nagy Csongor Zsolt pazar előadásában.

A drámai cselekménybe beépített élőzene különleges előadásélményt, valódi koncert-show-t kínál a nézők számára – ígéri a produkció ismertetője. A szatmári III. Richárd azonban ennél is többet nyújt a nézőnek: magas színvonalú színházi és egyszersmind zenei nyelven szólaltatja meg 2025-ben a reneszánsz zseni örök érvényű üzenetét a hatalom természetéről. Csak remélni tudjuk, hogy ezt az előadást nemcsak a szatmári közönség és egyes fesztiválok közönsége tekintheti meg, hanem lehetőség nyílik más helyszínekre is elvinni. (Január 20-án a Nagyváradon szervezett MAFESZT közönsége tekinthette meg.) Az az érzésünk, bárhol, bármikor örülnének a nézők ennek az előadásnak.

forrás: Kronika.ro / Kiss Judit