Miként tud az igazságérzet az identitásunk részévé válni?

Bélai Marcel Budapesten született, majd Erdélybe költözött. Marosvásárhelyen Sebestyén Aba és Bocsárdi László osztályába járt. Dolgozott már Erdélyben, Magyarországon és a Vajdaságban is. A Kohlhaas a második rendezése a Szatmárnémeti Északi Színházban, amely most a Szentendrei Teátrumban vendégeskedik, így a magyarországi közönség is láthatja, augusztus 25-én és 26-án. Puskás Panni interjúja

Revizor: Budapesti születésű vagy, a marosvásárhelyi színművészeti egyetemet választottad. Ez egyáltalán nem szokatlan út, de mégis megkérdezem: miért döntöttél úgy, hogy oda jelentkezel?

Bélai Marcel: Ennek az az egyszerű oka, hogy amikor érettségiztem, akkor Budapesten nem indult színházrendező szak. A gimnáziumi éveim alatt a Katona József Színház ifjúsági csoportjának tagja voltam, és az eredeti tervem az volt, hogy az SZFE-re jelentkezem, és csak a köztes időben megyek a marosvásárhelyi képzésre. Az első félév után azonban világossá vált számomra, hogy nem fogok hazajönni onnan egy ideig.

R: BA-n Sebestyén Aba, MA-n Bocsárdi László volt az osztályvezető tanárod. Két nagyon különböző rendező osztályai voltak ezek. A két képzés is nagyon különbözött egymástól?

BM: Igen, de ez nem csak a képzési formákból adódik, hanem abból is, hogy a BA-t tizennyolc évesen kezdtem, a MA-t a húszas éveim közepén. A kettő között eltelt három év, ami alatt egy független csapattal dolgoztam. Szóval én is eléggé megváltoztam ez idő alatt.

R: Az alapján, amiket a rendezéseidről tudok, az a feltételezésem, hogy Bocsárdi László nagy hatással volt rád. Igaz ez?

BM: Igen. Laci és a sepsiszentgyörgyi színház előadásai is nagy szerepet játszottak abban, hogy fél év után eldöntöttem, szeretnék Erdélyben maradni. Nagyon más ingereket kaptam, mint amikkel előtte, Magyarországon találkoztam.

R: Van olyan dolog, amit a hazai színháznak jó lenne megtanulnia az erdélyi magyar, esetleg a román színháztól?

BM: A performatívabb gondolkodást, a történeti, ok-okozati síktól való elrugaszkodást, ami inkább a színház teremtő jellegéből indul ki a színpadi szituációk létrehozásakor.
 

Bélai Marcel. Fotó: Dániel Helga

R: Mondasz erre példát?

BM: Például a történethez való viszony: a történet Romániában eszköz ahhoz, hogy arról az átfogóbb témáról beszéljen egy előadás, amit a történet tulajdonképpen csak érzéki síkon tesz értelmezhetővé. A cél tehát nem pusztán a történet korrekt, pontos megfogalmazása, hanem egy azon túli jelentéstartalom kibontása. Jó példa erre a különbségre, hogy a magyarországi és a romániai szakmai beszélgetéseken egészen máshová kerülnek a hangsúlyok: míg Magyarországon legtöbbször a történetről beszélgetünk egy előadás kapcsán, illetve arról, hogy az előadás ezt hogyan dolgozza fel, addig itt, Romániában maga a színházi fogalmazásmód, a nyelvi jelölésen túli tartomány kerül a középpontba. Kevésbé fontos, hogy valami mit jelent, fontosabb, hogy hogyan hat.

R: Erre szoktuk mondani, hogy a román rendezések poétikusak és vizuálisak, nem?

BM: A vizualitás szerepet játszik ebben, igen. De kár lenne a román színházat csak a látvány felől értelmezni, mert ha arra gondolok, hogy milyen román színészekkel dolgozni – most nem rég volt lehetőségem egy román produkciót rendezni –, vagy milyen vajdasági vagy erdélyi színészekkel dolgozni, akkor azt mondanám, közös bennük, hogy a színészek egyszerre gondolkodnak a fikció narratív síkjában és a színpadi jelben. Amikor azt mondom, hogy performatívabb jelenlét, akkor egyúttal azt is mondom, hogy a színpadi valóságnak az a kettőssége is jelen van, ami nem csak a történetre vonatkozik, hanem magára a színházi szituációra is. És itt most nem egy figura ábrázolásáról beszélek, hanem magáról az ábrázoláshoz való viszonyról.

R: A munkáidból úgy tűnik, hogy erős a vonzódásod a klasszikus szövegekhez. De ez nem biztos, hogy a te preferenciád, azt is el tudom képzelni, hogy ilyen felkéréseket kapsz színházaktól. Melyik az igaz?

BM: Eddig egy alkalom volt, amikor egy konkrét anyag rendezésére kértek fel. Ez egy jó tapasztalat volt, hogy innentől kezdve, amikor csak lehet, ezt elkerüljem. Többnyire én ajánlom a szövegeket a színházaknak – általában két, három, négy opcióval készülök, de olyan is volt, hogy csak egyet ajánlottam, és azt elfogadták.

R: És miért választasz szívesen klasszikus műveket?

BM: Mit nevezünk annak? Kleist, Kafka, Birinszkij annak számít?

R: Szerintem igen. Vagy legalábbis kanonizált szerzőknek.

BM: Azt hiszem, hogy a modernitás korabeli problémák érdekelnek, mert szeretném megérteni, hogy hol kezdődött az a hatalmas baj, amiben jelenleg is vagyunk. De ettől függetlenül nincs bennem elzárkózás a kortárs szövegektől. Azért is nyúlok sokszor hosszabb elbeszélésekhez, mert azok megengedik, hogy a saját gondolatvilágomon átszűrve átdolgozzam, kortárssá tegyem őket. Hogy letagadva a saját szerzőséget, egy kicsit bele tudjak nyúlni ezekbe az anyagokba. De ha utánaszámolok, az elmúlt három évadban kilenc előadást rendeztem, és ezek közül hat kortársnak nevezett darabból készült.

R: Kohlhaas című előadásod érkezik most Szentendrére. Mi volt az első kérdés/gondolat, ami megragadott téged a szöveg kapcsán?

BM: Rengeteg olyan eseményre emlékszem gyerekkoromból, sőt, alapvetően azok az események maradtak meg leginkább az emlékezetemben, amelyekben igazságtalanság történt velem. Ezzel, úgy tudom, nem vagyok egyedül, aminek az az oka, hogy egy igazságtalan helyzet nem egyszerűen egy rossz eseményként rögzül, hanem az önmagunkhoz és a világhoz való viszonyunkat érinti. Ez volt aztán az alapvető felvetés is a munkában: milyen az önmagunkhoz és a környezetünkhöz való viszonyunk egy olyan világban, ahol a bizalmunk az intézményekben és a tekintélyben abszolút megrendült? És: hogy állunk az igazság-igazságtalanság-lelkiismeret kérdésével? Nem vonható ki a képből Luther sem, akinek a tanításai miatt megnő az egyén súlya, de vele együtt a felelőssége is, ami pedig rögtön felveti azt a kérdést, hogy az egyén vajon vállalja is-e ezt a felelősséget. Fontos kérdés az is, hogy állunk ebben a relációban a jogrend kérdésével. Bár rendi társadalomban játszódik a történet, de már vannak olyan írott jogok, amelyek a rendi társadalmat is kötelezik a közemberekkel szemben bizonyos dolgokra. Vajon az-e a probléma, hogy nincs jog, ami megvédjen, vagy az, hogy van, de egyesek nem törődnek vele. Történészek talán azt mondanák erre, hogy félreértelmezés, de mégiscsak azt gondolom, hogy már a jogállamisági eszme ébredése óta nem működik, hogy legyen egy jogrend, ami szabályozza az életünket. Erre mutat rá ez a történet. A folyamat közben az is elkezdett érdekelni, hogy miként tud az igazságérzet az identitásunk részévé válni.

R: Vagy fanatizmussá… Mert a műben talán a legérdekesebb, hogy egy ponton erősen megkérdőjeleződik a korábban igazságosnak hitt pozíció is.

BM: Abszolút így van. A kissé leegyszerűsítő „cél szentesíti az eszközt” paradigma eredményezi azt, hogy a nézőtéren ülve iszonyú dühös vagyok a Kohlhaast övező összeesküvésekre, de ugyanúgy Kohlhaasra is, és ez egészen a kétségbeesésig tud vinni.

R: Rendezőként inkább elméleti kérdések vagy inkább a gyakorlati megvalósítás felől indítod a próbákat?

BM: Nagy szükségem van az elméleti megalapozottságra. Hogy engem érdekeljen a munka, ahhoz muszáj felrajzolnom egy olyan gondolati térképet, ami rámutat, hogy a mű, amivel épp foglalkozom, hogyan tud az emberi létben kódolt mélyebb összefüggéseiről beszélni. A próbák elején mindig el szoktam mondani, hogy mi az, ami az adott anyagban számomra fontos, de utána már inkább a gyakorlati megvalósítással foglalkozom. A Kohlhaasnál is elég hamar láttam az előadás formáját – amikor a kisregényt olvastam, egyre világosabbá vált, hogy én ezt úgy szeretném színpadra vinni, ahogy le van írva, a maga terjengősségével, túlburjánzásával.



R: Hogyan dolgoztatok együtt a szatmárnémeti társulattal?

BM: Ez volt a második munkám velük. A szereplők felével dolgoztam az előző produkcióban – szóval jó páran voltak a csapatban, akikkel már beszéltünk egy közös nyelvet. Tudtam, hogy mit szeretnék, a színészek pedig gyorsan megértették a szöveg tétjét. Sok történetet meséltek a próbák során arról, hogy ezek az ellentmondások hogyan jelentek meg az ő életükben. Az kérdéses volt egy darabig, hogy annyi szöveg, amennyit a két narrátor elmond, a néző számára élvezhető vagy átélhető lesz-e, főleg hogy Kleist körmönfont mondatszerkesztését, amennyire tudtuk, igyekeztük megtartani. De azt hiszem, ezen a problémán is hamar sikerült túljutnunk. A bemutató évének vége felé pedig Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat igazgatója felajánlott egy házirendezői státuszt, amit nagy örömmel fogadtam el. Azt hiszem, ez is sokat elmond arról, hogyan alakult a kapcsolatunk a társulattal. Nagyon megtisztelő számomra ez a bizalom, és örülök annak, hogy lesz lehetőségünk folytatni a közös munkát.

R: A szentendrei színpad adottságai bizonyára mások, mint a Szatmárnémeti Északi Színházé. Hozzá kellett most nyúlnotok az előadáshoz, vagy nagyjából ugyanolyan maradt, mint a 2025-ös bemutatón?

BM: Ez a szatmári színház stúdiójában megy, ami nagyon kicsi, intim tér. A koncepció pedig épít erre az intimitásra. Szentendrén kültéri emelt színpad lesz, és két-három méter távolság az első széksoroktól. Ezért a helyszínen az adott paraméterek szerint fogjuk majd újrakonstruálni az előadást. Hozzá kell tehát nyúlnunk, de ezt a munkát csak helyben tudjuk majd elvégezni. Egyébként Bukarestben játszottuk már az előadást egy nagyobb térben, úgyhogy van már erről némi előzetes tapasztalata a csapatnak.

R: Ha Kohlhaas ma élne Magyarországon, ki lenne ő? Mi történne vele?

BM: Nehéz kérdés, és főleg azért, mert ha ezt egy pár hónappal ezelőtt kérdezted volna, teljesen más lett volna a válaszom. De ami most eszembe jutott, hogy nem valószínű, hogy meghallanánk a szavát ebben a rettenetes zajban és információdömpingben, hacsak nem fogalmazna olyan végtelenül populista módon, ahogy Donald Trump teszi. Az se mindegy, hogy vajon arról a Kohlhaasról beszélünk-e, aki maga mellé tudja állítani az embereket, és elindít egy mozgalmat. Ha igen, akkor bármilyen fájdalmas is, szerintem nincs ehhez más út, mint a populizmus. Azt látom, hogy se a baloldali, se a progresszív, se a neoliberális régi elit nem képes annyira leredukálni, címkékké formálni a mondandóját, hogy megfelelő hatékonysággal képes legyen elérni az emberekhez. Lehet, hogy Kohlhaas is ebbe a problémába ütközne: egyedül maradna, sőt, talán futóbolondnak is tartanánk.

forrás: Revizor.hu / Puskás Panni