Moldován Blanka: A színházat csak akkor tudod csinálni, ha vele égsz

A produkció a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának fődíját nyerte el, Blanka pedig megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó elismerést, de ugyanezért az alakításért UNITER-díjra is jelölték. A Szentendrei Teátrum közönsége augusztus 25-én és 26-án a Kohlhaas című előadásban találkozhat vele, amely Magyarországon először lesz látható. 

A nagybányai születésű színésznő 2015-ben végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakán, majd a szatmárnémeti Társulathoz szerződött, ahol szubrettként, Marcsa szerepében debütált a Mágnás Miskában. Azóta számos műfajban és nagyon különböző karakterekben próbálta ki magát, miközben a zene is fontos része maradt a munkájának: zenei munkatársként, zenei vezetőként és zeneszerzőként is dolgozik.A művésznővel a pályakezdésről, az egyetemi évekről, a sokféle szerepben való megmerítkezésről, a színpadon megélt szabadságról és a kiégésről, a Kohlhaas-ban és a Sopro-ban megformált alakjairól, valamint arról is beszélgettünk, mit jelent számára a szakmai elismerés.

Éppen két tábor között vagy: az interjút megelőzően is gyerekeket táboroztattál, és most is mindjárt indulsz a következő csapathoz. 

Sok éve csinálom ezt Nagybányán. Idén ráadásul az egyik kolléganőmmel elindítottunk egy közösségi teret, ami nem csak a színházról szól: sok mindennel foglalkozunk, próbálunk minél többféle programot szervezni, egyelőre leginkább gyerekeknek, de nem csak nekik. A nyár folyamán többféle táborunk is volt, köztük színházi tábor. Egy hét alatt persze nem lehet és nem is akarunk színészeket nevelni, sokkal inkább kíváncsibbá szeretnénk tenni a fiatalokat. Próbáljuk megnyitni az érzékenységüket a világ felé, együtt gondolkodni, beszélgetni, játszani. És annyira vagány látni a szemükben az ’aha’ élményt, amikor összekapcsolnak dolgokat: hogy ezek így is tudnak működni, erről így is lehet gondolkodni. Egy-egy élethelyzetről, egy emberről, vagy akár egy figuráról, akit meg kell majd formálniuk a színpadon, és aki lehet, hogy olyan, mint a tanáruk, de mégsem az… Így közelebb kerülhetnek emberekhez, gondolatokhoz, sorsokhoz, és talán egy kicsit saját magukhoz is.

A magyarországi közönség talán még kevésbé ismeri a nevedet és a munkáidat. Mikor és hogyan kerültél közel a színházhoz, és mikor döntötted el, hogy színésznő leszel?

Gyerekkoromban nem forgattam azt a fejemben, hogy színésznő akarok lenni. Szerettem verseket mondani, jártam versmondó versenyekre, közben zenéltem is, tinédzserként volt egy együttesem, de szerettem rajzolni is. Egy ideig még arra is gondoltam, hogy belsőépítész leszek. A művészetek közel álltak hozzám, de egyik sem annyira, hogy azt érezzem: ez az én utam. 

Magyar nyelvű színházzal Nagybányán viszonylag keveset találkoztam, ott nincs magyar társulat. A Harag György Társulat évente három-négy előadással érkezett hozzánk, ezekre volt bérletünk. Tizenegyedikes lehettem, amikor viszont felfedeztem az Atelier Nemzetközi Színházfesztivált. Tíz napon keresztül napi három-négy előadást láttam a világ minden tájáról, gyakorlatilag beköltöztem a színházba. Teljesen lenyűgözött, mert azt éreztem, hogy a színház egy olyan nyelv, amelyet a világ minden pontján beszélnek, és amelyen keresztül kapcsolatot tudunk teremteni egymással. Közben a diákszínjátszó körbe is elkezdtem be-bekacsingatni. A versmondó versenyeken pedig rendszeresen ült a zsűriben egy színész, és mindig megkérdezték, nem gondolkodom-e a színészi pályán. Én pedig rendre azt feleltem, hogy nem.

Aztán az érettségi előtti évben egyszer csak minden összeállt bennem. Úgy emlékszem, egyik napról a másikra döntöttem el, hogy megpróbálom. Fogalmam sem volt arról, mit jelent valójában színésznek lenni. Mindenesetre elkezdtem járni a marosvásárhelyi egyetem felkészítőire, összeraktam a repertoáromat, és megkértem Nagy Csongort – akit akkor még csak a színpadról ismertem, ma pedig már a kollégám –, hogy segítsen a felkészülésben. Elmentem a felvételire és legnagyobb meglepetésemre sikerült. Tulajdonképpen úgy kerültem be az egyetemre, hogy fogalmam sem volt róla, mibe vágok bele.

Milyen élmény volt szembesülni azzal, mire is vállalkoztál? Felülmúlta a várakozásaidat?

Nekem nagyon-nagyon jó találkozás volt az egész egyetem: azzal a világgal, amibe bekerültem, önmagamnak egy addig alig ismert részével és persze az osztálytársakkal. Alapképzésen Tompa Klára és Gáspárik Attila, a mesterképzésen pedig Papp Éva és Gáspárik Attila voltak az osztályfőnökeink. Valahogy különösen szerencsés csillagzat alatt állt össze az osztály, teljesen különböző emberekből: volt, aki már túl volt budapesti vagy kaposvári sikertelen felvételiken, volt, aki már közel harmincéves volt, volt, aki faluról jött, és volt, aki városból.

Ez a sokféleség pedig igazán jó energiákat szült. És közben megéreztem, hogy mekkora a teherbírásom, és milyen vagányul tudom ezt használni a színpadon. Ráadásul minden, amit addig begyűjtöttem a hátizsákomba a különböző művészeti területekről – legyen az zene vagy akár csak egy pici szelet a képzőművészetből –, mind hasznosíthatóvá vált.

Klasszul össze lehetett gyúrni ezeket egy egésszé. Azt persze nem mondom, hogy az egyetem alatt teljesen ki- és megismertem önmagamat – azon még a mai napig is dolgozom, hiszen folyamatosan változom én is, és a körülöttem lévő világ is. De a színház által sok mindent elkezdtem megérteni magamból és a környezetemből. Amikor egy szerepet próbálsz megfejteni, az valamiféle empátiát feltételez azzal kapcsolatban, akit el kell játszanod. És ez visszahat arra is, hogyan tekintesz önmagadra, milyen kérdéseket tudsz feltenni magadnak, hogyan látod az addigi kapcsolataidat, a családodat. És ezekre a kérdésekre nem biztos, hogy mindig ugyanaz a válasz. Lehet, hogy egy év múlva újra felteszed őket, és már egészen más eredményre jutsz.

Azt nyilatkoztad, hogy az egyetemen drámai hősnőként könyveltek el. Ehhez képest a pályád elején rögtön egy operettben, a Mágnás Miska Marcsájaként debütáltál Szatmárnémetiben, és ugyanabban az évben komikaként is elismerést kaptál. Azóta is sokféle műfajban és szerepben láthatunk. Van olyan, amelyik közelebb áll hozzád, vagy mindben komfortosan érzed magad?

Ez a „drámai hősnő” úgy volt, hogy az egyetemen azt mondták nekem, hogy én egy predesztinált tragika vagyok. Egyébként szerintem ilyet nem szabad mondani diáknak. Hasonló szerepeket is kaptam inkább az egyetemen: én voltam az okos nő, a femme fatale. Naivát és komikát szinte nem is játszottam a vizsgaelőadásokban. Rettenetesen meg is ijedtem, amikor kiderült, hogy én játszom Marcsát, mert nem gondoltam volna magamról, hogy tudok vicces lenni. Aztán rájöttem, hogy nem kell viccesnek lenni, hanem ugyanolyan komolyan kell venni az operettszerepet is. A problémái ugyanolyan komolyak és relevánsak, csak éppen a helyzetek lesznek viccesek. Ez fontos felismerés volt számomra. Igazából nem tudom azt mondani, hogy van olyan, amit szívesebben játszom. Olyat sem, hogy van szerep, amit nem szeretnék. Ha elsőre nem is tűnik szimpatikusnak, valahol útközben megszeretem.

Az egyetem után a Harag György Társulathoz szerződtél, ahol most már tizenegy éve tag vagy. Nem érzed néha úgy, hogy esetleg jó lenne máshol, másokkal is kipróbálni magad?

Nagyon örültem Bessenyei Gedő István igazgató úr megkeresésének. Akkor több olyan, az előző évadban szerződtetett kolléga is volt már a színházban, akiket az egyetemről ismertem, és akikkel dolgoztam is együtt. Azt gondoltam, szívesen kipróbálnám itt magam.

És nagyon-nagyon jó feladatokat kaptam, folyamatosan dolgoztam. Volt nagy szerep, kis szerep, musical, operett, vígjáték, dráma. Hihetetlenül széles volt a paletta, és én imádtam ezt a sokféleséget.

Aztán eljött egy pont, körülbelül négy-öt éve, amikor azt éreztem, hogy kicsit kiégtem, vagy legalábbis túlhajtottam magam. És tök érdekes, hogy éppen akkor lettem állapotos a kisfiammal. Épp jókor jött ez a félig-meddig szünet, ez a kicsit elvonulás, talán lelassulás – bár annyira nem lassultam le –, de mindenképpen egy teljesen új helyzet volt számomra. Onnantól megújult a viszonyom a színházzal is, amit most megint nagyon, de teljesen másként élvezek. 

Ez látszik a Bélai Marcel rendezte Kohlhaas című előadásban is, ahol Kallheim tanácsos alakját kelted életre. Elképesztő volt számomra az a bátorság, ahogy mertél „sok” lenni, mégis hiteles és pontos az alakításod. Rengeteg olyan, szövegen túli szituációt is teremtettél, amitől ez a karakter erős és élő lett. 

Amióta visszajöttem a GYES-ről, azt érzem magamon, hogy sokkal szabadabb vagyok a színpadon. Jobban merek próbálni, kevésbé van megfelelési kényszerem. Valahogy összeadódtak ezek a dolgok. Marcival remekül dolgoztunk együtt. Segített is, de szabad kezet is adott, és közben bennem is ott volt ez a furcsa szabadság, amit egy ideje érzek és nagyon-nagyon jólesik, bár még én magam is ismerkedem vele. Mert hogy mindig nagyon meg akartam csinálni a színházat, a szerepeimet, és talán most kezd visszakacsingatni bele valami játékosság. Pont ez a mersz vagy bátorság, amit te is mondasz. Igazán örülök, hogy ezt így látod.

Az előadásban egy férfit formálsz meg. Ilyenkor elsősorban a gondolatiságát, a személyiségét próbálod megjeleníteni, vagy az is fontos, hogy fizikailag is férfiként jelenjen meg a színpadon?

Nem igazán volt kérdés számomra, hogy most akkor meg kell formálnom egy férfit. Több kolléganőm is játszik férfiszerepet az előadásban, és a próbafolyamat során sem tematizáltuk külön Marcival, hogy férfi vagy nő. Inkább az érdekelt, hogy ki ez az ember, hogyan viselkedik, mit gondol. A férfiruha, a jelmez viszont hozzáadott valamiféle fizikai jelenlétet, amitől a gesztusaim kicsit maszkulinabbak lettek. 

A produkcióban zenei munkatársként is részt veszel, és korábban is voltak hasonló felkéréseid. Hogyan lett a tinédzser kori zenélésből színházi munka?

Volt, ahol zenei munkatárs voltam, volt, ahol zenei vezető, és olyan előadás is, amelynek én írtam a zenéjét. Az egyetemen voltunk ketten-hárman, akik valamelyest konyítottunk a zenéhez: ismertük a kottát, meg tudtunk szólaltatni két-három hangszert, és ha valamihez szólamokat kellett írni, azt általában én csináltam. Ez egy idő után elkezdte kinőni magát. Aztán Balogh Attila, aki színész-rendező kollégám, és akivel már az egyetem alatt is sokat dolgoztunk együtt, megkért, hogy írjak zenét az Antigonéhoz, amit ő rendezett Szatmárnémetiben. Még egyetemista voltam. Mondtam neki, hogy ilyet még soha nem csináltam, ráadásul egy kőszínházban, ahol még senkit nem ismerek… Nem tudom hogyan, de voltam olyan bátor, hogy azt mondtam: oké, próbáljuk meg. 

Azt szoktam mondani, hogy nem igazán tudom a zenét, nem ismerem a rendszerét, az elméletét, de valamit érzek belőle, és ez nagyon motivál. Élvezem felfedezni, hogy egy előadás gondolataiból, hangulatából, hiányaiból hogyan tud megszületni valamilyen zeneiség. Olyan zene, ami önmagában talán nem is működik, nem tudod csak úgy meghallgatni a Spotify-on, mert önmagában nincs igazán értelme. De ha nézed az előadást, és mellette-mögötte ott van egy zenei világ, akkor az egész értelmet nyer, és igazán izgalmas, ahogy a kettő egymásra talál.

Marci mit kért? Milyen zenékben gondolkodtatok?

Marci hozott két meglévő számot, mindenképpen szerette volna, hogy ezek eredeti formájukban is megszólaljanak az előadásban. Ebből a két zenéből elkezdtem kisebb motívumokat kiemelni és átformálni. Azt szerettem volna, hogy minden karakternek legyen egy saját motívuma. Ezeket aztán elkezdtem dúsítani, egymás mellé rakni, különböző helyzetekre alkalmazni, és szép lassan így alakult ki az előadás zenei világa.

A mostani premiert részben az inspirálta, hogy 2025-ben volt ötven éve az ősbemutatója Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című átiratának, amelyet a társulat névadója, Harag György rendezett. Ti hogyan élitek meg, amikor egy ilyen darabot játszotok, amely ennyire erősen szól a máról is? És vajon mit tud ebből a közönség a saját jelenére vonatkoztatni?

Attól függetlenül, hogy ez egy veretes, elsőre talán nem könnyen érthető szöveg, az, ahogyan Kohlhaas mindent felad azért, hogy érvényt szerezzen az igazságának, könnyen befogadható és átélhető ma is. Szerintem mindenki érti azt a pontot, amikor felmerül a kérdés: mikor kellene visszafordulni? Hiszen annyi lehetősége lenne rá, de mégsem teszi. 

És persze az én karakterem is ismerős lehet: aki mindig azt mondja, hogy oldjuk meg okosban, mindig van valamilyen fű alatti lehetőség, mindig lehet valahogy továbbmenni. Próbálkozhatsz te, de úgyis van valaki feljebb, akinek több ismerőse van, rafkósabb, és ismeri az összes olyan kiskaput, amit te nem. Ezzel is gyakran találkozunk. 

A közönség pedig nagyon szereti az előadást. Mivel mindannyian folyamatosan jelen vagyunk, aki éppen nincs a színen, az kintről követi az eseményeket, így a kint és a bent, a játszó és a néző szerepe is időnként összemosódik. Néha nem is lehet pontosan eldönteni, hogy ki van éppen játékban, és ki figyeli kívülről a történeseket. Szerintem ez izgalmas energiákat teremt mind a közönség és a színészek között, mind a színpadon lévő és a színpadon kívül lévő színészek között is.

Abszolút közönség- és szakmai siker a Sopro – Suttogás a sötétben című előadás is, amely a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának fődíját kapta, te pedig a legjobb női mellékszereplő díját érdemelted ki. A Színikritikusok Díjának várományosai között is ott szerepel az előadás, illetve te a legjobb női epizódszereplő kategóriában. A Bocsárdi László által rendezett darab középpontjában egy évtizedek óta a pályán lévő súgónő áll, akinek valós emlékei és történetei elevenednek meg. Te az Igazgatónőt alakítod, aki a történet másik meghatározó figurája.

Ő színésznőből lett színházigazgató, és amikor halálos beteg lesz, folyamatosan halogatja a gyógyulás lehetőségét, mert a szakmájának a fanatikusa. Sokszor talán mi magunk is túl sokat áldozunk a színház oltárán. Miközben a színház egy szerelmes dolog: csak akkor tudod csinálni, ha vele égsz és ott vagy benne, ha szerelmes vagy belé, de lehet, hogy nem mindig és mindenáron szabad.

Ahogy nagyobb perspektívában nézek szét magam körül, látom a kollégákat, azt is, hogy ki min megy keresztül az életében, és ki az, aki mégis mindig, minden ellenére és minden mellett a színházat választja, nem pedig saját magát. Bár fiatal vagyok, de azt hiszem, nem ez a jó út. 

Az előadásban különböző színdarabokból is felvillannak jelenetek. Te magad is több hősnőt megformálsz: Olgát Csehov Három nővéréből, Antigonét, Racine Berenice-ét és António Patrício Dinis és Izabel című darabjának címszereplőjét. Hogyan tudsz egyik karakterből a másikba, majd vissza az Igazgatónő szerepébe váltani?

Bocsárdi Lászlóval mindegyik jelenetnek megkerestük a saját nyelvezetét: azt, hogyan nézne ki az az előadás, amelyből az adott részlet ki van ragadva. Mindegyik nagyon más lett, és ez segített abban, hogy egyik szerepből át tudjak lépni a másikba, majd vissza az Igazgatónőbe.

Nagyon különbözőek ezek a nők, de számomra összefogja őket az elengedés motívuma.

Az Igazgatónő egy ponton a saját életét engedi el, Olga a Moszkva iránti ábrándját és reményét, Antigoné pedig éppen azzal nem enged el semmit, hogy az isteni törvényeket fontosabbnak tartja az emberi parancsoknál, ezzel vállalva a halálbüntetést. Berenice elengedi imádott szerelmét, Titusz császárt, Izabel pedig a herceg előtt meghajolva a fivére életéért kér kegyelmet. Mindegyik jelenet értelmet kap a maga történetében, és a súgó történetéhez is kapcsolódik. Ráadásul nem kell feltétlenül ismerned az Antigonét vagy a Három nővért ahhoz, hogy egészében érteni tudd, mi történik az előadásban.

Egyébként mennyire fontos egy színész számára a súgó? És mitől lesz valaki jó súgó?

Nagyon. Szerencsére előadáson talán összesen három alkalommal fordult elő, hogy szükségem volt a segítségére. Egyszerűen csak tudom, hogy ott van, számíthatok rá, ez nekem bőven elég. Nekem elsősorban a próbafolyamat alatt fontos a jelenléte, amikor még nem teljesen tudom a szöveget, de már borzasztóan szeretném letenni a példányt. Lényeges, hogy jöjjön velem, pontosan tudja, mik azok a részek, amik még nehézséget okoznak, és azt is, hogy mikor kell besúgnia valamit, és mikor nem. Ismernie kell minden színészt, érzékenynek kell lennie, akár egy jó pszichológusnak: tudnia kell, kinek, mikor, mivel tud a legtöbb támogatást adni. 

Néhányévadon keresztül két súgónk volt, egy anya és a lánya. Az anyuka korábban ügyelő is volt, sokszor dolgoztunk együtt, aztán megérkezett a lánya, aki még soha nem súgott. Izgalmas volt látni, ahogy szépen megismeri ezt a szakmát, és közben egyre jobban „megtanult” minket is.

Mennyire fontos számodra egy jelölés, egy díj, egy elismerés? Mennyiben jelent ez visszaigazolást?

Hatalmas öröm már maga a jelölés is. Idén először a romániai szakmától jött az elismerés: UNITER-díjra jelöltek legjobb női mellékszereplő kategóriában, ami abszolút ’mind blowing’ volt számomra. Egyetemista korodban elképzeled, milyen fantasztikus lehet azoknak a színészeknek, akiket kiválasztanak erre a díjra, aztán egyszer csak te magad vagy a jelölt. Óriási megtiszteltetés volt. Aztán jött a kisvárdai elismerés, de a saját társulatomtól is kaptam egy fontos díjat az évad végén, az is borzasztóan jólesett. Nemrég pedig megtudtam a Színházi Kritikusok Céhének jelölését.

Szinte felfoghatatlan. Úgy érzem, a legjobbkor jönnek ezek most az életemben. Akár díj lesz belőle, akár nem, nekem teljesen mindegy ebben a pillanatban. Maga a tény, hogy egy évadon belül ilyen szakmai visszaigazolásokat kapok, hihetetlenül sokat jelent.

Forrás: szinhaz.online / Spilák Klára