Egy világtól elzárt írországi faluban – ahonnan jobbára mindenki menekülni próbál – a helyiek az eldugott kiskocsma menedékébe húzódva próbálják kijátszani a magányba roskadó időt. Otthonaik kietlenségéből és mindennapjaik eseménytelenségéből szökve önkéntelenül is mesélni kezdenek: szellemek és tündérek világát idézik borzongató történeteikkel, melyekkel egymást és magukat szórakoztatják a mindig metszően süvítő szelekkel zenélő, hideg éjszakákon. A pub egy eltűnőfélben lévő mikrokozmosz és társadalom egyik utolsó epicentruma. Egy olyan világé, amelynek elemi szüksége van a mesékre, a túlélés egyetlen zálogaként. A látszólag pusztán saját tündér- vagy rémmeséit idéző mesemondók, történeteiken és anekdotáikon keresztül akaratlanul önmagukról vallanak: saját félelmeikről, álmaikról, bukásaikról, kétségeikről. De ha figyelmesen hallgatjuk őket, egyszercsak feldereng bennünk a legfontosabb mesei tanulság és felismerés: valójában mindenik történet az emberségről szól és a látszólag tematizált kísértetek helyett a legigazabb, mélységes humanizmus szellemét idézi meg.