A Boldogtalanok metszően, élet-szagúan naturalista, szereplői jellemét külvárosi nyomor alakítja jellemüket, és elfásultságukból következik végzetük, melyhez ráadásul ragaszkodnak. Olyan hősök ők, akik kapaszkodnak saját keresztjükbe és még csak töviskoszorút sem kapnak jutalmul.

Egy végletekig fokozódó szerelmi háromszög, ami akár köznapi is lehetne, ám Róza, Húber és Vilma nem a könnyű megoldást választja - sőt, úgy tűnhet, egyáltalán nem is akarják problémáikat megoldani. Miért? - kérdezhetnénk egyszerűen, ha a történet nem vetne fel egyben bonyolultabb és mélyrehatóbb kérdéseket is. Lehet bármi áron szeretni? Szeretve gyűlölni? Bűntudathoz hozzászokni? A Boldogtalanokban a belső vívódás jelenik meg, a kimondhatatlan szakad fel, mi pedig ezúttal nézőként érhetjük tetten - talán magunkat.

Amikor a festő az üres vászon előtt áll, döntenie kell, melyik színbe mártja először az ecsetet. Füst Milán a sötét palettát választotta, festményén a szürkék, barnák, mélyvörösek, feketék, fények és árnyékok tökéletesen visszaadják a megszólalásig igaz életet. A tiszta pohár vízbe ezúttal a keserű pirula kell, hogy feloldódjon...