Színház a színházban, ahol a fontos dolgok láthatatlanok – A szatmári Harag György Társulat ősbemutatójáról
Noiembrie 22., sâmbătă, 2025
A színház a pillanat tünékeny művészete, ekként az emberi létezés mulandóságának metaforájává válhat – többek közt ez egyik fő gondolata Tiago Rodrigues kortárs portugál szerző darabjának, amelynek magyar nyelvű ősbemutatóját tartotta a szatmári Harag György Társulat. A teátrum visszatérő vendégrendezője, Bocsárdi László jegyzi az előadást, amely tulajdonképpen „színház a színházban”. A produkció főszereplője Méhes Kati, a társulat „nagyasszonya”, aki sokadszor mutatja meg, miként ragyogja be jelenléte a színpadot.
Több okból is különleges előadást mutatott be a szatmárnémeti Harag György Társulat Bocsárdi László rendezésében, Méhes Katinak, a színház „nagyasszonyának” főszereplésével. A SOPRO - Suttogás a sötétben Tiago Rodrigues kortárs portugál drámaíró darabja tulajdonképpen „színház a színházban”, a szatmári premier (november 14-én láthatta első ízben a közönség) pedig a darab magyar nyelvű ősbemutatója. A darabot kimondottan a szatmári színház kérésére fordította le magyarra Király Szabolcs és Dálnoky Réka. A négyszeres UNITER-díjas Bocsárdi László immár ötödik alkalommal alkotott Szatmárnémetiben, a nézők számára emlékezetesek a korábbi rendezései is, legyen szó a Molière darabjából készült Scapin furfangjairól, az Amphitryonról, vagy A nagy Romulusról.
Bocsárdi mostani darabválasztása több szempontból is telitalálatnak bizonyul: egyrészt lehetőséget kínált arra, hogy a rendező hangot adjon annak, amit szerteágazó munkásságának jelen szakaszában a színházról, annak perspektíváiról gondol. Darabvásztásával ugyanakkor kiváló lehetőséget teremtett arra is, hogy a főszereplő, Méhes Kati – aki immár több mint 50 éve tagja a szatmári társulatnak – ismét, sokadszor, mélyen megmutathassa, miként ragyog színpadi játéka és jelenléte. A darab szerzője, Tiago Rodrigues portugál színész, rendező, drámaíró és producer, a franciaországi Festival d’Avignon igazgatója bevallása szerint a színházat mindig is emberi közösségnek tekintette: olyan helynek, ahol az emberek közösen gondolkodnak, közösek az élményeik. A színházban mindnyájan ugyanazt a levegőt lélegzik be a jelenlévők: nézők, alkotók, színházi alkalmazottak, technikusok.
A súgó pedig az, aki minden pillanatban együtt lélegzik a színészekkel. A Méhes Kati által megformált figura egyszersmind „mindentudó”, belelát a színházban tapasztalható belső mozgásokba is: a színészek lelki rezdüléseibe, problémáikba, belső viszonyrendszereikbe. De belelát a darabok szereplőinek lelki világába is – legyen szó halhatatlan klasszikusokról, mint például Csehov Három nővér vagy Molière A fösvény című műve. „Feszülten figyeli minden rezdülésüket, és megmenti őket, amikor a legkiszolgáltatottabbak, amikor a szövegben elakadva, pőre, halandó emberként állnak a színpadon a reflektorfényben. A súgó az, aki egy életen át a sötétben marad. Ebben az előadásban a súgó, életében először, a színpadra lép” – közli a társulat az előadásról.
A darabban elhangzik a szerző egyik nagyon fontos gondolata, ami nemcsak a színház világára lehet érvényes: a legfontosabb dolgok a mélyben történnek, csendben, nem pedig mindenki szeme láttára. Ezt a gondolatot bontja ki többek Rodrigues darabja: a láthatatlan, sokszor a színpad alatti térben rejtőző súgó az, akinek a kezében, lelkében összefutnak a színházi világ sokszor kusza vagy nehezen kibogozható szálai. A Harag György Társulat és közönségének kapcsolata szeretetkapcsolat – talán eltűnt már lassan a többi erdélyi városból, de Szatmáron még létező a jelenség, hogy az emberek messziről felismerik a színészeket az utcán, nemcsak a magyarok, de a románok is.
Bocsárdi: a világ irányítóinak nem érdeke, hogy az emberek kritikusan gondolkodjanak
Bocsárdi László azt nyilatkozta, hogy Tiago Rodrigues szövegét eredetileg románul olvasta és „telibe találta”. A szerző fájdalmas és kétségbeesett kiáltása azzal kapcsolatban, hogy veszélyben a kultúra. Olyan időszakot élünk, azt érezzük – és ez globális jelenség –, hogy a világot irányítóknak nem érdekük, hogy a kultúra, a színház, a művészet erős maradjon, mert nem érdekük, hogy kritikusan gondolkodó emberek maradjanak a Földön. Hanem az, hogy sodródó, a méltóságukat fontosnak nem tartó emberek maradjanak” – fejtette ki a rendező.
Mint magyarázta, Tiago olyan szituációról beszél, ahol már meghalt a színház, és fel akarja idézni annak szellemét. „Mindez azzal találkozik, ahogyan én a kultúra kapcsán érzek: kultúra nélkül nincs emberiség. Tele van a darab olyan emberi viszonylatokkal, amitől a színház nem egy távoli elefántcsonttorony, ahová az emberek eljönnek, mint egy katedrálisba, hanem olyan közösség, struktúra, ami valóban méltó arra, hogy azt mondjuk: maga az élet” – fogalmazta meg Bocsárdi László. Az előadást látva a néző érzése az, hogy a »színház a színházban» valójában maga az élet: akkor is, ha a felsejlő Csehov- vagy Molière-figura gesztusain keresztül pillanthatunk rá, és akkor is, ha a Rodrigues-darabban megjelenő halálos beteg színházigazgatónő gondolatait halljuk.
És a súgó lesz az, aki tulajdonképpen mintegy átvilágítja, átfogja a színház mibenlétéről szóló kérdéseket, gondolatokat. A színházművészet a tűnékeny, megismételhetetlen pillanat művészete, így válik a darabban magának a létezés múlandóságának a metaforájává.
Méhes Kati alakítása eszköztelenül erős, nagyon jól illeszkedik a súgó szerepéhez, amelynek egyik legfontosabb tartópillére a háttérben létezés, a háttérből érkező „erő”. Amint a szövegben elhangzik, a súgó a „színház szelleme, tüdeje és emlékezete” egyszersmind,
így az ő alakján keresztül mutatja be a darab a háttérmunka fontosságát, a belső összetartó erőket. A súgó az, aki filozofikus mélységben fejti ki a színház ars poétikáját, sőt, magának a művészetnek az ars poétikáját is, összeveti a színpadi művészet tünékenységét az emberi létezés múlandóságával. A Rodrigues darabjában felvillanó klasszikus drámák részletei összefonódnak a színház pillanatnyi valóságában, párhuzamosan zajló jelenetekkel. Egymást követik a színészek vagy a súgó történetei, majd egy klasszikus darab – például a Három nővér – részlete következik, aztán újra „visszaugrunk” a darabbeli színház világába. Ily módon a valósággal párhuzamosan zajló színházi jelenetek mozaikokként illeszkednek bele a dráma jelen idejűségébe.
Ahogy a súgóval, a színészekkel, a direktorral történő események megelevenednek a színpadon, úgy bonlanak ki tragédiák, dilemmák, konfliktusok, szerelmi viszonyok, halálközeli gondolatok. És minden történés, történet tulajdonképpen a súgó személyében összpontosul. Ő a mindentudó, mindent látó karakter, pontosan tudja, hogy mi fog történni – hiszen az ő kezében van a szövegkönyv. Központi figura a színházban, ő az, aki estéről estére elkíséri a színészt színpadi utazására, minden estéjét együtt tölti a színészekkel, ismeri a lélegzetvételüket, hibázásaikat, gondolataikat, rezdüléseiket. Ennek a komplex karakternek a megformálását árnyaltan és kiválóan teremti meg Méhes Kati: úgy képes színpadi jelenlétével egyszerre mindenhol érzékelhetővé válni, hogy azokat a pillanatokat is áthatja a karaktere, amikor éppen nem ő irányítja láthatóan a történéseket.
Egy színész sok szerepben
Az előadásban fellépő többi színész számára is változatos, erőteljes lehetőségek nyílnak a Bocsárdi-rendezésben: egy színész sorra több szereplő „bőrébe bújik”. Moldován Blanka öt szerepet formál meg sziporkázóan és erőteljesen – többek közt a halálos beteg színigazgató emlékezetes figuráját, Nagy Csongor Zsolt a tőle megszokott magas nívón hozza mind a négy karakterét.
De Budizsa Evelyn is ragyogó mindenik alakításban – a fiatal színésznő nem először bizonyítja, hogy a szatmári társulat erős pillére. Szabó János Szilárd, Orbán Zsolt és Diószegi Attila alakításai is figyelemre méltóak – ahogyan az egész előadás emlékezetes a szatmári társulat összmunkájának köszönhetően is. A színpadkép (Bartha József munkája), a jelmezek (Szőke Zsuzsi munkája) és a zenei világ (Bakk-Dávid László munkája) is szervesen illeszkedik az előadás egészéhez. A zene visszafogottan, de mégis kellő időben és jó ízléssel erősíti azokat az érzéseket, amelyeket az előadás „ki akar váltani” a nézőben. A díszlet visszafogott, funkcionális, ugyanakkor rejtélyessé is válhat: tégla alakú nyílások láthatóak a színpad deszkáiban, ahonnan hol előtűnnek a szereplők, hol eltűnnek benne: mintha a süllyesztő, a lefelé vezető „ajtó” valamit meg akarna mutatni abból a mélységből, amelybe nem láthatunk bele. Egy-egy szerep úgy tűnik el, mint egy-egy emberi élet.
Hangsúlyosan jelenik meg az előadásban elmúlás gondolata, az, hogy vajon a művészi alkotópálya eltűnhet-e anélkül, hogy maradandó jelet hagyna maga után. De az a gondolat is erőteljes, hogy egész életünk olyan, mint egy forgatókönyv, a súgó pedig az, aki előre tudja, mi fog történni. Valaki írja életünk hatalmas forgatókönyvét – ebben az értelemben a súgó szerepe nagy mértékben kitágul, metaforikussá válik.
A szatmári társulat előadásainak nézője abban reménykedik, hogy Bocsárdi László még sokszor visszatér rendezni. No és persze abban, hogy még sokszor lehet tanúja annak, amint beragyogja a teret Méhes Kati játéka.
Bocsárdi mostani darabválasztása több szempontból is telitalálatnak bizonyul: egyrészt lehetőséget kínált arra, hogy a rendező hangot adjon annak, amit szerteágazó munkásságának jelen szakaszában a színházról, annak perspektíváiról gondol. Darabvásztásával ugyanakkor kiváló lehetőséget teremtett arra is, hogy a főszereplő, Méhes Kati – aki immár több mint 50 éve tagja a szatmári társulatnak – ismét, sokadszor, mélyen megmutathassa, miként ragyog színpadi játéka és jelenléte. A darab szerzője, Tiago Rodrigues portugál színész, rendező, drámaíró és producer, a franciaországi Festival d’Avignon igazgatója bevallása szerint a színházat mindig is emberi közösségnek tekintette: olyan helynek, ahol az emberek közösen gondolkodnak, közösek az élményeik. A színházban mindnyájan ugyanazt a levegőt lélegzik be a jelenlévők: nézők, alkotók, színházi alkalmazottak, technikusok.
A súgó pedig az, aki minden pillanatban együtt lélegzik a színészekkel. A Méhes Kati által megformált figura egyszersmind „mindentudó”, belelát a színházban tapasztalható belső mozgásokba is: a színészek lelki rezdüléseibe, problémáikba, belső viszonyrendszereikbe. De belelát a darabok szereplőinek lelki világába is – legyen szó halhatatlan klasszikusokról, mint például Csehov Három nővér vagy Molière A fösvény című műve. „Feszülten figyeli minden rezdülésüket, és megmenti őket, amikor a legkiszolgáltatottabbak, amikor a szövegben elakadva, pőre, halandó emberként állnak a színpadon a reflektorfényben. A súgó az, aki egy életen át a sötétben marad. Ebben az előadásban a súgó, életében először, a színpadra lép” – közli a társulat az előadásról.
A darabban elhangzik a szerző egyik nagyon fontos gondolata, ami nemcsak a színház világára lehet érvényes: a legfontosabb dolgok a mélyben történnek, csendben, nem pedig mindenki szeme láttára. Ezt a gondolatot bontja ki többek Rodrigues darabja: a láthatatlan, sokszor a színpad alatti térben rejtőző súgó az, akinek a kezében, lelkében összefutnak a színházi világ sokszor kusza vagy nehezen kibogozható szálai. A Harag György Társulat és közönségének kapcsolata szeretetkapcsolat – talán eltűnt már lassan a többi erdélyi városból, de Szatmáron még létező a jelenség, hogy az emberek messziről felismerik a színészeket az utcán, nemcsak a magyarok, de a románok is.
Bocsárdi: a világ irányítóinak nem érdeke, hogy az emberek kritikusan gondolkodjanak
Bocsárdi László azt nyilatkozta, hogy Tiago Rodrigues szövegét eredetileg románul olvasta és „telibe találta”. A szerző fájdalmas és kétségbeesett kiáltása azzal kapcsolatban, hogy veszélyben a kultúra. Olyan időszakot élünk, azt érezzük – és ez globális jelenség –, hogy a világot irányítóknak nem érdekük, hogy a kultúra, a színház, a művészet erős maradjon, mert nem érdekük, hogy kritikusan gondolkodó emberek maradjanak a Földön. Hanem az, hogy sodródó, a méltóságukat fontosnak nem tartó emberek maradjanak” – fejtette ki a rendező.
Mint magyarázta, Tiago olyan szituációról beszél, ahol már meghalt a színház, és fel akarja idézni annak szellemét. „Mindez azzal találkozik, ahogyan én a kultúra kapcsán érzek: kultúra nélkül nincs emberiség. Tele van a darab olyan emberi viszonylatokkal, amitől a színház nem egy távoli elefántcsonttorony, ahová az emberek eljönnek, mint egy katedrálisba, hanem olyan közösség, struktúra, ami valóban méltó arra, hogy azt mondjuk: maga az élet” – fogalmazta meg Bocsárdi László. Az előadást látva a néző érzése az, hogy a »színház a színházban» valójában maga az élet: akkor is, ha a felsejlő Csehov- vagy Molière-figura gesztusain keresztül pillanthatunk rá, és akkor is, ha a Rodrigues-darabban megjelenő halálos beteg színházigazgatónő gondolatait halljuk.
És a súgó lesz az, aki tulajdonképpen mintegy átvilágítja, átfogja a színház mibenlétéről szóló kérdéseket, gondolatokat. A színházművészet a tűnékeny, megismételhetetlen pillanat művészete, így válik a darabban magának a létezés múlandóságának a metaforájává.
Méhes Kati alakítása eszköztelenül erős, nagyon jól illeszkedik a súgó szerepéhez, amelynek egyik legfontosabb tartópillére a háttérben létezés, a háttérből érkező „erő”. Amint a szövegben elhangzik, a súgó a „színház szelleme, tüdeje és emlékezete” egyszersmind,
így az ő alakján keresztül mutatja be a darab a háttérmunka fontosságát, a belső összetartó erőket. A súgó az, aki filozofikus mélységben fejti ki a színház ars poétikáját, sőt, magának a művészetnek az ars poétikáját is, összeveti a színpadi művészet tünékenységét az emberi létezés múlandóságával. A Rodrigues darabjában felvillanó klasszikus drámák részletei összefonódnak a színház pillanatnyi valóságában, párhuzamosan zajló jelenetekkel. Egymást követik a színészek vagy a súgó történetei, majd egy klasszikus darab – például a Három nővér – részlete következik, aztán újra „visszaugrunk” a darabbeli színház világába. Ily módon a valósággal párhuzamosan zajló színházi jelenetek mozaikokként illeszkednek bele a dráma jelen idejűségébe.
Ahogy a súgóval, a színészekkel, a direktorral történő események megelevenednek a színpadon, úgy bonlanak ki tragédiák, dilemmák, konfliktusok, szerelmi viszonyok, halálközeli gondolatok. És minden történés, történet tulajdonképpen a súgó személyében összpontosul. Ő a mindentudó, mindent látó karakter, pontosan tudja, hogy mi fog történni – hiszen az ő kezében van a szövegkönyv. Központi figura a színházban, ő az, aki estéről estére elkíséri a színészt színpadi utazására, minden estéjét együtt tölti a színészekkel, ismeri a lélegzetvételüket, hibázásaikat, gondolataikat, rezdüléseiket. Ennek a komplex karakternek a megformálását árnyaltan és kiválóan teremti meg Méhes Kati: úgy képes színpadi jelenlétével egyszerre mindenhol érzékelhetővé válni, hogy azokat a pillanatokat is áthatja a karaktere, amikor éppen nem ő irányítja láthatóan a történéseket.
Egy színész sok szerepben
Az előadásban fellépő többi színész számára is változatos, erőteljes lehetőségek nyílnak a Bocsárdi-rendezésben: egy színész sorra több szereplő „bőrébe bújik”. Moldován Blanka öt szerepet formál meg sziporkázóan és erőteljesen – többek közt a halálos beteg színigazgató emlékezetes figuráját, Nagy Csongor Zsolt a tőle megszokott magas nívón hozza mind a négy karakterét.
De Budizsa Evelyn is ragyogó mindenik alakításban – a fiatal színésznő nem először bizonyítja, hogy a szatmári társulat erős pillére. Szabó János Szilárd, Orbán Zsolt és Diószegi Attila alakításai is figyelemre méltóak – ahogyan az egész előadás emlékezetes a szatmári társulat összmunkájának köszönhetően is. A színpadkép (Bartha József munkája), a jelmezek (Szőke Zsuzsi munkája) és a zenei világ (Bakk-Dávid László munkája) is szervesen illeszkedik az előadás egészéhez. A zene visszafogottan, de mégis kellő időben és jó ízléssel erősíti azokat az érzéseket, amelyeket az előadás „ki akar váltani” a nézőben. A díszlet visszafogott, funkcionális, ugyanakkor rejtélyessé is válhat: tégla alakú nyílások láthatóak a színpad deszkáiban, ahonnan hol előtűnnek a szereplők, hol eltűnnek benne: mintha a süllyesztő, a lefelé vezető „ajtó” valamit meg akarna mutatni abból a mélységből, amelybe nem láthatunk bele. Egy-egy szerep úgy tűnik el, mint egy-egy emberi élet.
Hangsúlyosan jelenik meg az előadásban elmúlás gondolata, az, hogy vajon a művészi alkotópálya eltűnhet-e anélkül, hogy maradandó jelet hagyna maga után. De az a gondolat is erőteljes, hogy egész életünk olyan, mint egy forgatókönyv, a súgó pedig az, aki előre tudja, mi fog történni. Valaki írja életünk hatalmas forgatókönyvét – ebben az értelemben a súgó szerepe nagy mértékben kitágul, metaforikussá válik.
A szatmári társulat előadásainak nézője abban reménykedik, hogy Bocsárdi László még sokszor visszatér rendezni. No és persze abban, hogy még sokszor lehet tanúja annak, amint beragyogja a teret Méhes Kati játéka.
